A Kárpátok lábainál fekvő Tekeházán születtem (1956. 03. 19). Édesapám egy éve jött haza Szibériából a 8 évig tartó fogságból a Sztálinnak írt hitvalló levele miatt.

Édesanyám imái megelőzték születésemet. Ö azért imádkozott, hogy Isten hozza haza a férjét és adjon neki még egy fiú gyermeket, aki majd a zsidók között szolgál.

Három éves koromban tudtam, hogy van Isten és már akkor eldöntöttem, hogy neki szolgálok.

Tizenhét éves voltam, amikor egy evangéliumi röplap olvasása rádöbbentett, hogy a lelkem nincs biztonságban, és ha meghalnék nem biztos, hogy a mennybe kerülnék. Ebben a dologban pedig csak biztosra szabad menni!

Öt napon át, reggeltől estig tartó könyörgés végén megértettem, hogy nem tudom magam biztonságba helyezni, és sose érem el Istent. Könnyes, tanácstalan, végsőkig kétségbeesett állapotba estem,…- és ekkor Isten szeretete áttört az álmosdi parókia hálószobájának éjszakai tusába nyúló homályán. Az történt, hogy észrevettem, hogy az asztalon ott hever egy boríték méretű két oldalas evangéliumi írás. Meglepődtem, mert egész este ott járkáltam a szobában, számtalanszor elmentem az asztal mellett, mégsem láttam. De nem a „csodaszerűség”, foglalkoztatott, inkább az, mi van a füzetben. Valahol egy bizonyos fásultság is dolgozott bennem, - ez sem fog segíteni rajtam. Így vettem kezembe, és olvasni kezdtem: „Bízd rá magad te is az Úrra! Ne bánkódj, ha késik az áldás, csak imádkozzál! Bízzál megváltó Jézusod érdemében, és az ő érdeméért, - nem a tiedért- imádságod meghallgatást talál!"

Úgy jártam, mint sok zsidó, mikor szemükbe világít a Jézusban való kegyelem.

Hirtelen, mintha lepel hullott volna le az elmémről; „az Ő érdeméért, - és nem a tiedért”

Megértettem, Jézus érdemelte ki, és érdemelte meg nekem az örökkévaló mennyei életet, és az ő tökéletes élete és halála kedvessé tett engem Isten előtt.

Ekkor lelki szemeim előtt megjelent Jézus Krisztus keresztje. Ő függött rajta. Láttam! Amint néztem rá, átéltem, hogy bízom Benne! Egész lényemből bíztam Benne. Tudtam, ő a Megváltó! Az biztos, hogy csodálatos volt!

Elömlött bennem az öröm. A késő éjszakába nyúló boldog ébrenlétem emlék marad. Éjjel, úgy fél 2 körül arra lettem figyelmes, hogy elkezdett fájni az arcom. Rájöttem, hogy a mosolytól fáradtak el az izmaim.

Azóta egy másodpercre sem veszítettem el a mennyei örök életem felől való bizonyosságot, mert szilárd bennem a hit: Jézus kiérdemelte nekem vére hullásával.

Nagyon érdekes volt! Hitre jutásom villámlásszerű gyorsasággal ment végbe. Ugyanennek a villanásnak a fényénél átéltem elhívásomat Isten választott népének szolgálatára.

A tiszanagyfalui református gyülekezetbe iktattak be lelkipásztornak, ahol harminc évet töltöttem. Tiszagyfalu abban az időben az ébredés bástyája volt. Gyülekezetem tagjai, és sok lelki bajtársam által kizendült az evangélium határon innenre és határon túlra.

A helybeli lelkészi szolgálatom mellett tíz évet töltöttem önkéntes misszióban. Boldogan prédikáltam, az embereket megtérésre hívtam, többnyire szószékekről, de prédikáltam piacon, strandokon, börtönökben, tereken, utcákon, nappal és este.

A zsidóság körében való szolgálatom vágya ez alatt az idő alatt ott pihent lelkem mélyén. Még nem jött el az ideje.

Ezután egy olyan betegség köszöntött rám, mely célirányosan rombolja, töri balga szívem bálványait. Nyolc éve vagyok parkinson beteg. Úgy, érzem Isten most küld el népe szőlőjébe.

Bizonyságot teszek, hogy senkit sem ismerek, olyan kegyelemre szorultnak, mint magamat. Istennek ekkora hozzám való szeretete ellenére életemben megsokasodott a bűn, és botránkoztattam a hívőket és Isten népét.

De a tolvajokat, gyilkosokat, hűtleneket, paráznákat, házasságtörőket, káromlókat, istentagadókat kereső Názáreti Jézus lehajolt hozzám másodszor is, és ott, ahol megsokasodott a bűn, ő megsokasította felettem szeretetét. Beszél velem, bíztat és munkába hív….meg akar áldani.

Köszönöm neked Jézus, amit értem és velem tettél!

Zimányi József
egy megváltott szegény bűnös